2012. november 12., hétfő

Mese mese meskete...




 Az első rajzot egy kedves lepsényi kislány, az alsót a testvére  készítette a Magyar népmese napja alkalmából kiírt pályázatra. Nekem azt a hangulatot árasztja, amit a mesém küld felém, ha olvasom, ezért illesztettem be a képeket. Nem mellesleg a mesemondó versenyt az alsó kép gazdája, Tomi nyerte, gratulákok neki! :) (utólagos engedelmetekkel, Zsuzsa, Tomi és Nóra :) ) Köszönöm!



 Megörökítem az utókornak, alig tudtam idemásolni, a gépen lévő elmentett dokumentumot meg sem nyitotta ez a halom sz..., ami a gépünk akar lenni. /Ha valaki unja már, nem muszáj végigolvasni :)/

A Seholsincs szivárvány


 Csipkerózsikával kezdődött minden. Vagyis, hogy elégették a királyságban a rokkákat. Mivel ők voltak Meseország legfőbb beszállítói, igencsak megviselte az alapanyag hiánya az ország textiliparát, egyre kopottabbak lettek a színek, kifakultak a ruhák, elrongyolódtak a játékok, kezdtek unatkozni a tündérnövendékek.Sürgősen valami mentőötlettel kellett előállni. Ha más nincs, saját maguknak kéne előállítani, amiből felvirágozhatnak újra a színek az országban. A király egyik portyája alkalmából egészen a birodalma határáig lovagolt a kísérőivel. Olyan nagy volt az uralkodása alá tartozó terület, hogy azt sem tudta, kié a szomszédos birtok. Mindenesetre annyit látott, hogy tengernyi bárány legelészik a kerítés túloldalán (elképzelhető, hogy Kukorica Jancsi elbitangolt nyája volt az). Visszatérvén az udvarba magához rendelt pár állatokhoz értő szolgát, és felderítőként küldte őket a nyáj gazdájához. Ott aztán csak egy juhászt találtak, aki éppen unta már, hogy nem tudja meddig kell még őriznie a jámbor juhokat.A király felajánlásában szerepelt, hogy kis ideig hadd viselhessék gondjukat a jószágoknak. Itt kezdődik végülis a mese ide vonatkozó része. Volt nagy birkanyírás, fúrás-faragás, hogy a gyapjút fel is tudják dolgozni. Nem telt bele sok idő, és perdült a rokka, forogtak az orsók. Egyre csak gyűlt a gyapjú szála. A király ki is nevezett két rátermett asszonyságot, hogy vegyék kézbe a raktározást, kereskedést, hirdessenek az ország kreatív fehérnépe között versenyt, minél hamarabb lehessen visszaállítani a színeket Meseországban. Legyenek új játékok a tündérbölcsikben, óvodákban. Volt is nagy érdeklődés, fogyott a gyapjacska rendesen. …Telt múlt az idő, készültek az alkotások. Most csak egynek a történetét mesélem el, történetesen, amelyet én készítettem abban az életben, mikor ott éltem.  Nem volt sok idő, és a gyapjút sem festegették nagyon. Maradt hát a fehér szín. Hogy a végén mégis színes lett, nos igen, mert ez csak ott történhetett meg, elvégre nem felejtjük el, hol járunk, Meseországban. Jó szokásomhoz híven kerestem egy kerítést, hogy a kimosott kendőkémet ki tudjam tenni száradni. Messze barangoltam, egészen a határig, gondoltam, ott nem zavar senkit, amúgy is meg akartam nézni a szivárványt, ami az országnak abból a csücskéből indul, hogy átíveljen a másikba. Néztem én, alulról, a fűbe heveredve, míg nem valahonnan álommanók hada egyre nehezebbé varázsolta a szemhéjamat, aztán már csak azt néztem, belülről.  Hogy meddig feküdtem álomba merülve, nem tudom, egyszer csak alkonyi illatokat hozott egy fuvallat, az ébresztett. Akkor kerekedett csak el a szemem. A fehér kendőm csupa folt, ennyit láttam hirtelen. Közelebb menvén már láttam, hogy színes paca az egész. Már kezdtem aggódni, hogy kifutok az időből, ha még egyszer el kell készítenem, ilyen maszatosan mégsem lehet az udvarnak ajándékozni. Kétségbeesve tekintettem az égre, de valami nagyon furcsa érzés kerített hatalmába.Mintha hiányozna a fejem fölül valami, valami, ami színes, és átíveli az ég boltozatát. Te jószagú gyapjúzsír! A szivárvány! Hova tűnt. Egyáltalán hogyan tűnhetett el, hiszen az hozzátartozik a Meseországimázshoz. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül a réten, de nem láttam senkit. Csak apró szárnyak susogását, és apró szájak kuncogását hallottam. Ekkor már sejtettem, hogy a tündérnövendékek lehetnek azok, a kis kristály varázspálcájukkal. Mivel állandóan ott szárnyatlankodnak valahol, kiküldték őket játszani a nagy szabad mezőre, ahol nincsenek láb alatt, amíg szorgoskodnak az asszonyok, lányok a gyapjakkal. Gondolták, rosszalkodnak egyet azon a hatalmas, színes csúszdán, ami a szivárvány volt. Önmagától nem tűnt volna el, még akkor sem, ha éppen nincsen milliónyi esőcsepp, amin át törik a fény, de hát eső hetek óta nem áztatta a földeket, ettől aztán igen törékennyé vált. Persze kis tündibündik még tapasztalatlanok voltak a meteorológiában, is, és összevissza kocogtatták a kristályaikkal, rebbentgették a szárnyacskáikkal, még talán táncikáltak is rajta apró, kopogós cipellőikben. Ennyi megpróbáltatást nem tudott elviselni az égi tünemény, és egyszerűen darabjaira hullott, egyenesen rá a kerítésre feszített kendőre, mivel az még nem száradt meg teljesen, a színek szépen beleáztak az anyagba, szétfolyva, keveredve egymással itt-ott. Szivárvány újra átszeli majd az eget, amint hullanak az esőcseppek, és ragyog közben a Nap. A kendővel viszont varázslat történt, és nem bosszúság, hogy a fehér színessé változott. Így a Seholnincs szivárvány helyett Vidámságot hozott.

Környe Márciusban