Homályos, tudom, de nem tehetem meg, hogy konkrétan leírom.
Éppen olyan érzés, mint folyton arról álmodni, hogy máshol vagyok, ott, ahol dolgoztam valaha. Olyan emberekkel, akik már rég elmentek. Ugyanúgy nincsenek, mint a hely maga. A földdel egyenlő minden, egyetlen tégladarabot sem találta, mikor ott jártam. Viszont, ha rá gondolok, még a gesztenyefák susogását is hallom, nem beszélve arról, mikor tavasszal kinyíltak a virágjaik, és megannyi gyertyaként meredtek az ég felé.
Ez az egyik utolsó kép az állomásról, igaz éppen kopaszok a fák, de ez mit sem számít, ha magam elé akarom képzelni, milyen is volt valójában.
Íme egy ismerősöm festménye arról, amilyen volt, mikor "virágzott" még ott minden. Távol volt a falutól az igaz, hóban, fagyban gyalogolni kellett, mikor éppen busz sem volt, fél órányi járás, koromsötétben, ha nappalos voltam. De csend volt, nyugalom, és biztonság. Hogy is lehetne kitörölni az emlékezetből mindezt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése