Szomorú esemény miatt vettem elő a körkötőtűimet ismét, fekete kendőket kötöttem, a kedvenc harangvirágokat, legkedvesebb szomszédasszonyom lányainak, aki sajnálatos módon egy hete "elköltözött" a szomszédságból. Még a kora ősz folyamán Őt is megajándékoztam ilyen kendőkkel, vidámabb színekben, bízva benne, hogy melengethetik még, ha kimegy a hideg télbe... De alulmaradt a küzdelemben az életért. Meglátogattam még utolsó itthon töltött napjaiban, fájdalmas volt látni, hogy a mindig csinos, ápolt, korából jó 10 évet is letagadható anya, feleség, nagymama, miként adta meg magát a gyógyíthatatlan kórnak. De mégis, ha kinézek az ablakon, egy másik kép tárul fel előttem, nem elfogadva a megváltozhatatlant: látom, ahogy jön a kapuhoz, körülnéz, vagy kisétál az utca elejére várva valamelyik gyermeke érkezését. Búgó hangja is itt cseng a fülemben, közel állt hozzám és soha nem bántam meg, hogy bíztam benne, igaz, néha talán úgy éreztem, keveset beszélgettünk, de nem feltétlenül az egy barátság alapja, ha folyton egymásnál vagyunk. Számomra az is sokat jelentett, ha csak átintegetett, mikor meglátott az udvarban, és visszainthettem.
Drága Erzsike, most fogadj el tőlem egy utolsó integetést, de mindig elnézek Felétek, és látom, ahogy elfogadod a köszönésemet.
Holnap elkísérjük utolsó útjára, de a sok emlék és a vele való beszélgetések felidézése nem fogják engedni hogy kedves lénye a feledés homályába merüljön.
Nyugodj békében Drága Szomszédasszony!
1 megjegyzés:
:( Részvétem.
Megjegyzés küldése